Szent Eligius
 |
Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. |
| Szent Eligius | |
 | |
| Életrajzi adatok | |
| Született | 588. június 11. Chaptelat |
| Elhunyt | 660. december 1. (72 évesen) Noyon |
| Munkássága | |
| Vallás | római katolikus egyház |
| Tisztség | püspök |
 | |
| Szent Eligius aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Szent Eligius témájú médiaállományokat. | |
Noyoni Szent Eligius (franciául Éloi, olaszul Eligio, Alò) (Chaptelat, 588 k. – Noyon, 660. december 1.) frank aranyműves, a Meroving királyi udvar magasrangú funkcionáriusa, a római katolikus egyház szentje, az aranyművesek és egyéb fémművesek, a numizmatikusok, az állatorvosok, a villamos- és gépészmérnökök, a lovasok és a lovak védőszentje. Egyszerű családban született. Előbb patkolókovács, majd fémműves volt, később II. Chlothar frank király ötvösmestere és tanácsadója lett. Királya halála után belépett az egyházi rendbe. Húsz évig térített a germánok között, végül a Noyoni egyházmegye püspöke lett. Képmásain egyszer püspöki ornátusban, máskor bőrkötényben és -sapkában ábrázolják. Attribútumai: aranykehely az ötvösmesteri és áldozópapi; kalapács, fogó, fújtató és üllő, néha pedig levágott lóláb, mivel a kovácsok egykor lódoktorok is voltak.[1]
Életrajz
[szerkesztés]
Eucherio és Terrigia fiaként, alacsony származású családban született, apjától a patkolókovácsi szakmát örökölte, de azután Limoges-ban, Abone ötvösnél kitanulta az aranyművességet. A hagyomány szerint, II. Chlothar frank király megbízást adott neki, egy trón elkészítésére, amelyhez a szükséges aranyat megkapva, Eligius kettőt készített belőle; szakértelmével és becsületességével lenyűgözve a királyt, aki kinevezte udvari ötvössé és főkincstárnokká.
Folytatva az aranyművességet, a legenda szerint több műtárgyat készített (mára többségük elveszett). A megmaradt szakrális edények és egyéb kegytárgyak a párizsi Notre Dame-ban, a Saint-Denis-székesegyházban, a noyoni Szent Farkasban, a limoges-i Szent Márton-templomban, és a chelles-i apátságban lelhetők fel.
Chlothar utóda, I. Dagobert frank király (629–639) alatt is megtarthatta kincstárnoki hivatalát, és számos kényes diplomáciai megbízatást teljesített (újra megkötötte a békét a frankokat a bretonokkal, meggyőzve Szent Giudicaele királyt, hogy hódoljon be Dagobert-nek). A frank udvarban lehetősége nyílt olyan, később szentté avatott személyiséggel mint Sulpizio, Desiderio, Audoeno.
Szüntelen jótékonykodott a szegények és a betegek körül, fedezte a foglyok kiváltásáért követelt váltságdíjat, finanszírozta számos templom építését, valamint 632-ben alapított egy kolostort Solignacban, amelynek főapátja Remaclo volt.
Dagobert halála után megválasztották püspöknek az Tournai-i egyházmegye élére 640-ben, 641. május 13-án szentelték fel, hogy megtérítse a pogányokat, akik még mindig megtalálhatók voltak a hatalmas egyházmegyében, különösen annak északi részén (Flandria); előmozdította azon szentek (Szent Quentin, Beauvais-i Szent Lucián) kultuszát, akiknek előkerült néhány testrészük, amelyeket ereklyeként tiszteltek.
Kultusza
[szerkesztés]
Halála után Szent Audoen megírta életrajzát, amely megihlette Jacopo da Voragine saját életrajzát, dúsítva ezt számos népszerű legendaepizóddal, amelyeket belevett az Arany Legendába is.
Védőszentje az aranyműveseknek, a numizmatikusoknak, patkolókovácsoknak, állatorvosoknak, csodával határos módon visszaültette egy ló leszakadt patáját, nagy volt a népszerűsége középkorban; a római martirologium liturgikus megemlékezése időpontját december 1-jében állapítja meg. Manapság búcsúnapján néhány francia helységben megáldják a lovakat. A hagyomány Olaszországba is átterjedt, például Sciara, nagy Palermo városában, és Casale del Pozzóban (Nocera Inferiore, Salerno megye) húsvét utáni ún. fehér kedden kultusza jelen van Sansepolcro városkában, a Tiberis felső völgyében, a Szent Antal apátsági templomban, amely egyúttal székháza az azonos nevű aranyműves céhnek.
Nevét őrző épületek
[szerkesztés]Templomok Belgiumban
[szerkesztés]Templomok Franciaországban
[szerkesztés]- Église Saint-Éloi, Bordeaux
- Église Saint-Éloi, Dunkerque
- Église Saint-Éloi, Párizs
- Paroisse Saint-Éloi, Tourcoing
Olaszországban
[szerkesztés]- Neki szentelt egyházi épületek
- Szent Jakab, Kristóf és Eligius temploma, Altopascio
- Sant'Eligio-templom, Francavilla Fontana
- Sant'Eligio dei Chiavettieri, Nápoly
- Sant’Eligio Maggiore Nápoly
- Sant'Eligio degli Orefici templom, Róma
- Szent Antal-apáttemplom, Sansepolcro (a betegek és zarándokok ispotálya, az aranyműves céh egykori székhelye, Szent Eligius-domborművel)
- Sant'Eligio-templom Santeramo in Colle
- Sant'Alò-templom, Terni
- Nevét viselő torony
- Sant'Alò-torony, Mantova
Jegyzetek
[szerkesztés]Bibliográfia
[szerkesztés]- Sant'Audoeno, Vita Eligii in Monumenta Germaniae Historica, Scriptores rerum Merovingicarum, IV, 2, 635 e seguenti, Ed. Bruno Krusch, Hannover, 1902
- Peter Berghaus, Knut Schäferdiek, Hayo Vierck: Eligius von Noyon. In: Reallexikon der Germanischen Altertumskunde (RGA). 2. kiadás, 7. kötet, Walter de Gruyter, Berlin/New York 1989, 145–159. oldal ISBN 3-11-011445-3
- Friedrich Wilhelm Bautz: Eligius von Noyon. In: Biographisch-Bibliographisches Kirchenlexikon (BBKL). 1. kötet, Bautz, Hamm 1975. 2., változatlan kiadás. Hamm 1990, ISBN 3-88309-013-1, Sp. 1490–1491.
- Manfred Hermann: 150 Jahre Eulogius-Ritt Aftholderberg. Kirchen der Seelsorgeeinheit Wald. 2006.
- Ursula Kampmann: Die Bergwerke von Melle. In: MünzenWoche. 16. September 2009 (muenzenwoche.de).
- Hermann Strohmaier: Dorfchronik Kalkofen. Kalkofen
Fordítás
[szerkesztés]Ez a szócikk részben vagy egészben az Eligio di Noyon című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
